Történetem:
Még alsós általános iskolás koromban egy kedves osztálytársnőm beleírta az emlékkönyvembe ezt az idézetet:
„Ha bánat dúlja lelkedet, és a szíved sajogva ég,
Ne panaszold el senkinek, nehogy gúny tárgya légy.
Mosoly lebegjen ajkadon, míg vérzik a szíved,
hogy ne lásson át fátyladon a kíváncsi tömeg.
Ne tudja meg soha, senki, ne tudják meg az emberek,
hogy a szívnek megszakadni mosolyogva is lehet.”
Nem tudnám megmondani miért, de ez az idézet nagyon a szívembe égett! Talán, mert én voltam a nővér, és a Húgom előtt erősnek akartam mutatkozni?! Vagy, mert minden társaságban hamar a középpontba kerültem, és úgy éreztem, bármi ér, én nem omolhatok össze, mert mi lesz, ha akkor nem szeretnek majd, amikor szomorú vagyok? Mi lesz, ha akkor nem kellek senkinek?
Aztán mivel 21 évesen Édesanya lettem, szintén erősnek kellett lennem, a férjem mellett támasznak, nagycsaládos édesanyaként pedig úgy éreztem, már végképp nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek.
2014-ig öt ember volt mindössze egész életemben, akik igazán tudták, ki vagyok én, bánataimmal, örömeimmel, hibáimmal együtt. Nekik meg mertem mutatni magam, mertem esendő lenni, nem féltem attól, hogy elfordulnak tőlem, ha gyenge vagyok.
De visszakanyarodva fiatalkori éveimhez, sok önismerettel kapcsolatos, meghatározó élményem volt, bár ennek akkor még nem voltam tudatában.
Az egyik válságos élethelyzet 1987-ben történt, ami miatt elkezdtem kutatni a mélyebb összefüggési folyamatokat, szerettem volna megérteni a velem történteket. Az összes fellelhető Paul Anthony Hauck könyvet elolvastam (amerikai pszichológus, író), de ekkor kezdtem felfedezni a többi spirituális életszemléletű témát is, és kezdtem ráébredni, mennyire fontos az emberi psziché működése, az ok-okozat, a tudatos pozitív gondolkodás. Ez egy több évtizede zajló, mai napig tartó tanulási folyamat.
Viszont a sok év alatt begyűjtött tapasztalatot abszolút ösztönszinten működtettem, sőt nem is voltam tudatában a hasznának. Azonban ahogy teltek az évek, valahogy mindig olyan embereket sodort mellém a sors, akik szorult élethelyzetben voltak, és tőlem kértek tanácsot. Bár autodidakta módon sajátítottam el mindazt, amit tudtam, de jó érzés volt segíteni, és a pozitív visszajelzések -hogy milyen jó velem lenni, mert utána órákig ők is optimistábban látják a világot- arra ösztönöztek, mélyedjek el még jobban a témában.
És miután ennyien támaszkodtak rám, hogy is mutathattam volna, hogy én is elgyengülök időnként? Hogy én is támaszra, tanácsra szorulok? Persze, tudom, kívülről nyitottnak és optimistának látszom, ezért nem is tűnt fel senkinek, hogy az egész beszélgetés a másik problémájáról szólt, elmondtam, én mit tennék a helyében, de soha nem kérdezte viszont senki: „És veled mi van?”
Aztán ahogy teltek az évek, könyvek útján növeltem tovább ismereteimet, ennek ellenére hosszú ideig ettől teljesen eltérő foglakozásom volt. Viszont időről-időre feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg csak erről szólna az élet? Dolgozni, csekket befizetni, évente egyszer elmenni nyaralni, és mint a verkli elölről?
Aztán 2014 márciusában rámtört valami nem találom a helyem érzés, és belekezdtem egy másfél éves „ámokfutásba”. Így utólag úgy élem meg, hogy ez idő alatt jártam végig a saját lelki El Camino-mat, amikor keresve az utam a kosárfonástól a selyem mandalafestésen, családállításon, számmisztikán, Müller Péter előadásokon át, különböző terápiákon vettem részt. Elmentem kineziológushoz, Kövi Szabolcs, és hangtál meditációra, elkezdtem hastáncolni, meg ami jött…
Így telt el útkereséssel másfél év, volt, hogy hetente háromszor vettem részt valamiféle foglalkozáson.
Volt ezek között havonta 1x egy olyan „foglalkozás”, amikor 10-15-en teljesen ismeretlenek körbeültünk egy kis teremben, és egy terapeuta segítségével elkezdtük magunkat, egymást „szétszedni”. Mi csak úgy hívtuk magunkat: Tündér kör.
A terapeuta minden alkalommal más lelki témát hozott, amit aztán mindenkinél egyesével kibontottunk. Eleve azzal kezdtük, sőt szintén azzal fejeztük be, hogy átöleltük egymást. Nem is gondolná az ember, ez mennyire nehéz, ha egy idegent kell átölelni, hosszan, úgy igazán! Aztán órákig csak beszélgettünk, és én azt vettem észre, hogy képes vagyok megnyílni ezeknek az embereknek. Képes vagyok felvállalni, ha nekem egyedül teljesen más a véleményem. Meg sem fordult a fejemben a kirekesztés lehetősége. Számomra ez döbbenetes megtapasztalás volt! A végén húztunk Angyal kártyát, és annak az üzenetét beépítettük magunkba.
Na… Én annyi szemetet, rossz tulajdonságot, amit ezalatt a másfél év alatt előástam magamból… A végén azon csodálkoztam, hogy egyáltalán van ember, aki hozzám szól? Amikor a férjemnek otthon félve elmeséltem, mit fedeztem fel magamban, ő csodálkozva rám nézett, aztán szeretettel átölelt, és azt mondta: Junci, én ezt mindig is tudtam…
A döbbenettől megszólalni sem tudtam, hiszen én aznap fedeztem fel magamban egyáltalán, ő meg mindig is látta, és mégis szeret??? Aznap éjjel úgy sírtam magam álomba.
Ebben az időben szoktam rá arra is, hogy Hála naplót írok, és minden nap leírom, aznap mi történt velem, amiért hálás vagyok!
Aztán voltam szomatodrámán is, ahol engem jelenítettek meg olyan emberek, akiket sosem láttam azelőtt. Hát az is velőt rázó volt… Eleve honnan érzik ennyire pontosan ezek az emberek, hogy milyen vagyok én, mert tényleg olyan voltam. De a legdöbbenetesebb az volt, amikor az utoljára maradt lány – aki azóta az egyik legkedvesebb a szívemnek-, kimondta, hogy ő a „Kicsi Én”. És ahogy kimondta, bemászott egy asztal alá a sarokba, és sírva, szorongva nézett ki onnan, önmagát védve, és igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehet.
El sem tudom mondani, mennyire megrendítő volt felfedezni, hogy él bennem egy kis Petercsák Judit, akit eldugtam a mindig optimista, és erős Petercsák Judit mögé. Olyannyira, hogy nem is tudtam a létezéséről… Ott, és akkor eldöntöttem, hogy felemelem magam mellé Őt.
Olyan változásokon mentem keresztül ezalatt a másfél év alatt, nem tehettem meg, hogy mindezekről a megtapasztalásokról nem veszek tudomást.
És ekkor jött mintegy lezárásként a Meseterápia, ahol nem azt tártuk fel, mit kell kijavítani magunkban, hanem, hogy mi az én vállalt, hozott „tudásom, képességem”, amit én tudok adni az embereknek, és amire a kiskoromban rongyosra olvasott Maurice Maeterlinck: A kék madár című könyvében leltünk rá.
Na, ettől a felismeréstől aztán napokig el-elbőgtem magam, mert az én hozott kincsem, hogy segítsek az embereknek megtalálni a boldogságot… Pedig már olyan sokszor szembejött ez, csak nem akartam észrevenni a jeleket, merre terel az életem.
Például több év különbséggel két különböző helyen is voltam aura fotózáson, és mindkét helyen azt mondták, hogy szeretetadónak jöttem a Földre. És a rengeteg visszajelzés kiskoromtól kezdve, hogy milyen jó velem beszélgetni, mert utána milyen boldogok… és amitől meg külön még tök ideges is voltam, hogy utcán, vagy járművön ahol kutya volt, addig rángatta a gazdáját, amíg hozzám nem tudott dörgölőzni. Nem is értettem, miért engedi a gazdája…
Időközben felmondtam a munkahelyemen, és olyan mélységekben jártam, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyire mélyre menni lelkileg, mígnem a több hónapig tartó meseterápiás foglalkozás után rátaláltam az asztrológiára.
Ennek az az érdekes előzménye, hogy a nagy útkeresés közben három különböző asztrológusnál is voltam tanácsért, ahol egyikük azt mondta, hogy nekem szimbólum, és jelrendszerrel kéne foglalkoznom. Akkor, és ott, ezzel a világon semmit nem tudtam kezdeni, egészen addig, amíg el nem kezdtem magánúton asztrológiát tanulni, és az oktató első mondata az volt miután bemutatkozott, hogy az asztrológia nem más, mint szimbólum, és jelrendszer…
Fél év alatt aztán annyira beszippantott ez a tudomány, hogy beiratkoztam a Baktay Ervin Asztrológiai Intézetbe, és negyedik év végén kiváló eredménnyel diplomát is szereztem belőle. Mindeközben magánúton is folytattam a tanulmányaimat.
Ahogy teltek az évek, eleinte szűk családi, és baráti körben nyújtottam segítséget –immár tudatosan-, és csodálatos volt megélni azt, hogy hasznos vagyok, hogy olyan tanácsokat adok az asztrológia segítségével, amivel megoldhatatlannak tűnő élethelyzetekben tudok segíteni. De fantasztikus megélni azt a csodát is, ahogy térképet adok az embernek saját magához, így képes választ kapni a saját kérdéseire.
Bár az utat mindenki csakis saját maga járhatja be, de csodálatos megélnem, ahogy összekapcsolódunk energetikailag, és az életre kelt képlete által segíthetek közelebb kerülni Önmagához.
Most már több éve teljes egészében ennek a segítői minőségnek szentelem az életem, és azzal, hogy gyógyítok, én is gyógyulok, hogy adok, én is kapok.
Azoknak tudok segíteni, akik arra vágynak, hogy megértsék, mi miért történik –és utána tesznek is azért, hogy rendbetegyék az életüket-, és nem csak arra, hogy valaki megértően végighallgassa őket.
És ma már nem félek… Tudom, vannak rossz tulajdonságaim, többek között például iszonyú türelmetlen vagyok, de Kos vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből. Bár a mai napig tudatosan dolgozom a jellemvonásaimon, de ezekkel együtt elfogadom, és szeretem magam.
Már nem félek kimondani amit érzek, és amit gondolok, még akkor sem, ha ezzel mindenkivel szembe megyek… Nem félek idegeneknek beszélni magamról, és feltárni a gyengeségeimet. Hiszen mindenkiben van… Nem kell mindig erősnek látszanom… Nem félek attól, hogy emiatt elfordulnak tőlem, és nem fognak szeretni…
És ami a legeslegdöbbenetesebb… Hogy amióta 2014-től így élek, soha nem tapasztalt szeretet árad felém! Van, aki a tengerpartról egy kerek követ hozott, mert hogy ilyen tökéletessé próbálom csiszolni az ő lelkét… vagy lefotóznak egy fal repedéséből kinőtt virágot, és elküldik, mert erről én jutottam eszükbe, de számtalan virágos képet is csak úgy, hogy erről én…
El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, és ezért is kampányolok a szeretet mellett, mert amíg „csak” annak a pár embernek adtam oda a szeretetem, attól a pár embertől kaptam „csak” vissza. De mióta kinyitottam a szívem, nem hogy nem fordultak el tőlem, de ennyi szeretetet amit kapok!!! Utólag nem is értem, miért rettegtem attól egész életemben, hogy nem vagyok szerethető, ha igazán én vagyok!
Tulajdonképpen így utólag hálával gondolok az utolsó polgári munkahelyemre, ahol annyira rossz volt a főnökség hozzáállása a beosztottakhoz, ami felgyorsította a spirituális útkeresésemet.
Ezért biztatlak téged is, hogy merj Önmagad lenni!