A mi karácsonyi csodánk a legnagyobb ajándék volt, amire az előzmények alapján számítani sem mertünk.
Történt ugyanis, hogy november elején anyukám beteg lett, és napról napra egyre gyengébb. A teszt kimutatta, hogy sajnos sikerült elkapnia a fertőzést. Aztán november 22-én amikor hívtam reggel, úgy szólt bele a telefonba, mint aki megmászta a Mount Everest-et, úgy kapkodta a levegőt. Kérésemre megmérte a véroxigén szintjét, és míg ezzel bíbelődött, addig utánanéztem neten az értékeknek, mert egyáltalán nem mozgok otthon ebben a témában. Ott tartottam éppen az olvasásban, hogy 87% alatt azonnal kórház, mert mindenféle károsodások léphetnek fel, amikor sikerült megmérnie: 82%. Ez volt az a pillanat, amikor hívtam a mentőket, akik az eredmény hallatán 15 perc múlva már ott is voltak nála. Húsz perc múlva hívtam anya mobilját, de már az orvos vette fel, aki tájékoztatott, hogy az utolsó pillanatban értek oda, mert nem érte volna meg az estét. Ott a lakásban az nal ellátták, és miután stabilizálták az állapotát, akkor szállították csak kórházba. Hozzá kell tennem, anyukám hamarosan (2022-ben) betölti a 80. életévét, és sok alapbetegsége is van, úgyhogy minden pozitív beállítottságom ellenére elfogott a páni félelem.
A következő napok/hetek lelki hullámvasúttal teltek, mert hol jobban volt, hol visszaesett, küzdött az életéért. Naponta többször rátelefonáltam, tartottam benne a lelket, miközben én magam is szét voltam esve, annyira aggódtam érte. Az sem hatott rá túl jól lelkileg (megjegyzem engem így látatlanban is megrázott), amikor a kórteremben mellette lévő ágyon a néni örökre elaludt, és anyukám végignézte.
Mégis, két hét után megtörtént az első csoda, ugyanis ilyen gyorsan kigyógyult a fertőzésből (1 hét otthon, 2 hét kórház)! 80 évesen!!! Igaz, hogy naponta mantrázta a pozitív mondatokat, amiket a szájába rágtam, Ádám és Anita küldözgette a képeket és videókat Miriről -a dédunokáról-, a család, a barátok, és a legtávolabbi ismerős is hívta, írt neki, szurkoltak vele, érte. És mindez annyi erőt adott neki, hogy legyőzte a vírust!
Egy probléma volt már ’’csak”, hogy amint levették az oxigénről, azonnal leesett az érték. Emiatt viszont egyre húzódott a hazamenetele. Hétről-hétre azt hittük, na, most már biztos hazajöhet, ki is takarítottunk nála, beindítottuk a fűtést, de a helyzet változatlan… Az orvosok is értetlenül álltak az eset előtt. Persze így készülődjek az ünnepekre…
Valahol mélyen úgy éreztem, vagy legalábbis úgy akartam érezni, karácsonykor már együtt leszünk. Mondtam anyának, képzelje el, hogy ott ül nálunk a fotelben, miközben a fiúk díszítik a fát, én sütök főzök, az illatok és fények betöltik a házikót.
Képzelte ő, de egyre reményvesztettebb volt, mert már csak pár nap volt karácsonyig, ő meg még mindig bent. A több hetes fekvéstől pedig annyira legyengült, hogy már veszekedtem vele, nem adhatja fel, legalább sétáljon a kórteremben, óránként 1x-2x körbe (mert még a folyosóra sem mehettek ki).
Amikor aztán december 20-án hétfőn megvolt a heti nagyvizit, újból megállapították, ebben az állapotban ugyan haza nem engedik. Anyukám totál elkeseredett, hogy bent tölti az ünnepeket, tőlünk távol, és már olyanokat mondogatott, hogy semmi nem érdekli. Nem érdekli a hála, a pozitív gondolkodás, semmi nem, mi értelme bárminek, ő feladja…
Na ez volt az a pont, amikor olyan dühös lettem rá, és olyan erővel kelt fel bennem a Kos, a helyette küzdeni akarás, hogy nem adhatja fel! Ha kell, még a falon is átmegyek, de kell lennie valami megoldásnak!
Anyukám mindig mondta, nehéz dolga volt velem, mert annyira akaratos és önfejű voltam, ha fejembe vettem valamit, nem érdekelt semmi, a célig meg sem álltam. Hát most megint megtapasztalta, mert minden tiltakozása ellenére, pár telefon után kinyomoztam, ki az, aki érdemben tud nekem segíteni. Fel is vettem vele a kapcsolatot. Kértem, anyukámat hagyjuk ki ebből, mondja, mit kell tennem, és én utánamegyek. Kiderült, hogy ’’mindössze’’ be kell szerezni otthonra egy oxigénpalackot, hozzá oxigénmérőt, aztán már írják is a zárójelentést. Ez volt december 20-án, hétfőn.
Megint pár telefon, aztán kedden délben telefonált a tüdőgyógyász, a portán vár a recept, a többi az én dolgom. Mivel csak délután lehetett átvenni, szerdán reggel első dolgom volt telefonálni a szállító cégnek, akik közölték, legközelebb pénteken szállítanak. Végigfutott bennem, aznap már karácsony, a kutya nem fog foglalkozni zárójelentés irkálásokkal, mert mire beszerelik, telefonálok, hogy jöhet… Ráadásul arra készültem, hogy mindenki nálunk karácsonyozik, ezer dolgom lenne, ami persze mind várhat, mert anyukám az első.
Mivel csodák vannak, hiszem, és tapasztalom is, ráadásul karácsony van, a diszpécser hölgy nem kis szervezéssel elintézte, hogy 23-án délelőtt üzemeljék be, tehát jöhet haza anya! Igen ám, de 20 perc múlva tudott volna menni a szállító, én meg Vácegresen. Huh… Újratervezés…
Ami úgy sikerült, hogy aki ezen a környéken terít, idehozta a palackot a házba, itt beüzemelte. Aztán Zolti vitte anya lakására, én meg szóltam a kórházban, hogy biztosítva van az otthoni oxigén ellátás, mehet a zárójelentés.
Így esett meg, hogy december 23-án, egy nappal karácsony előtt, kora délután, közel 5 hét után, anyukám hazajöhetett a kórházból. És ha ez nem lenne elég csoda, a zárójelentését tán le is fogom préselni… Ugyanis a több évtizede gyógyszerrel kezelt magas vérnyomása gyógyszer nélkül normál értékre állt be, a cukra szintén, amire szintén tízenéve szedett valami kemikáliát. De a többi lelete is mind tökéletes, sőt, mittudomén hány éve nyiroködémás volt a keze, hetente ment kimasszíroztatni, na a nyirokvíz is eltűnt…!! Én nem tudom, mit mantrázott anyukám heteken át, de az tuti, hogy jól csinálta, mert közel 80 évesen legyőzte a Covidot, és ennek hozományaként több alapbetegségéből is kigyógyult.
Ilyen többhetes hullámvasút után, „mindössze” testileg fáradtan, de együtt ültük körbe Szenteste a fenyőfát, ahol legnagyobb ajándék a fa alatt az anyukám volt. 🙏❤️🤗😇